Aug. 30, 2016

Miért nem tudunk bocsánatot kérni? – Kivagyiság kontra bölcsesség

Bocsánatot kérni és fogadni is tudni kell, de a tapasztalat azt mutatja, valami miatt mindkettő derogál. Miért címkézzük gyengeségnek, ha beismerjük a hibáinkat, és miért inkább magyarázkodunk vagy rosszabb eseteben az agresszióra szavazunk, amikor egyszerűsíthetnénk is egy-egy őszinte pardonnal a konfliktusos helyzeteket? Kivagyiság kontra bölcsesség!

Nézzünk példákat!

Zsúfolt megálló, nyüzsgő bevásárlóközpont, tömött sorok a hivatalban: egyszer csak a lábunkra lép valaki, vagy nekünk jön oldalról.

“Nem látsz?!”, “Mér’ nem löksz mindjárt fel?”, “Na, mi van? Nekem jössz?”, “Engem is meglöktek, hát nem igaz, ez a fránya tömeg!” ….és még folytathatnánk, a bűvös szó azonban az esetek egy részében garantáltan benne reked a “vétkesben”.

Elnézést! Bocsánat! Pardon! Ne haragudjon! Nem volt szándékos!

Mint a foghúzás, úgy fáj kibökni azt a bocsánatot, leereszkedni is derogál, és mintha valami nehéz gyónásnak kéne kikívánkozni. Csak kivételes esetekben és keveseket részesítünk e kegyben. Visszatámadni jóval kifizetődőbbnek tetszik, meg amúgy is tökéletes kiútja a helyzet annak a mérhetetlen feszültségnek és agressziónak, ami majd szétvet egész nap ( "már megint hülye a főnököm", "a gyerekem megint egyest kapott", "nincs elég pénzem".  Mi sem egyszerűbb: az idegen nyakába zúdítjuk a haragunkat, aztán meg is van oldva. Sőt, ilyenkor még nekünk áll följebb, ellenünk esküdött össze a világ, tehet mindenki egy szívességet! Még én kérjek elnézést?! Na neeee….!!!!!

Kicsiben ezek csak apró bosszúságok (vagy annak címkézzük őket, holott kulturálisan, nagyon is árulkodó tényezők), de a mentalitás nagyban is ugyanígy terpeszkedik. Elhibáztunk valamit a munkahelyünkön? Igazságtalanul ripakodtunk rá a gyerekre? Összetörtük a legdrágább étkészlet legékesebb darabját odahaza? Még hogy mi? Soha! Megint  csak elkezdünk magyarázkodni !

- Csak azért hibáztunk, mert  XY nem szólt előre, mi meg nem néztünk utána annak az átkozott e mailnek;

 - A gyerek meg piszok szemtelen mostanában, érett már neki a kiadós fejmosás, megérdemelte;

 - Az a nyamvadt tál meg azért tört össze, mert megint nem oda lett téve, ahol a helye van, hiába magyaráz az ember, akkor is máshová rakják, ahol útban van, hát hogy a fenébe ne törnénk össze?!

 Szóval ne már, hogy még mi kérjünk elnézést! Egyszóval tökéletesek vagyunk, nem vétünk soha, ha meg mégis, az akkor sem lehet a mi hibánk, végső esetben retorikailag addig csűrjük, amíg le nem hull rólunk a felelősség béklyója, és ha beledöglünk is, győztesként ülünk tort. Elnézést kérni morális gyengeség, megalázkodás – halljuk sokfelől -, verbálisan is meccset vesztünk, és minden ilyen szituációból presztízskérdést csinálunk!

Helyzetértelmezés helyett a pozícióharcra szavazunk, és szegénységi bizonyítványt írunk alá azzal, ha beismerjük, hogy hibáztunk, sőt urambocsá’ odáig merészkedünk, hogy ennek hangot is adjunk. Persze, hiszen önnön tökéletességünkön esett csorba, az egónk is hevesen tiltakozik, és legyen az elfuserált sávváltás a városban vagy a főnökünk jogos reklamációja, az igazságérzetünk hangos demonstrálása elhomályosít minden észérvet.

Ennek a hozzáállásnak a gyökerei pedig olyannyira mélyen ülni látszanak, hogy számos esetben nem is számítunk a pardonra, ha meg mégis fennakad egy-kettő a hálónkon, rutin híján se fogadni, se értelmezni nem tudjuk.

Egy gyerek, akitől sosem kérnek bocsánatot, megfelelő eszközkészlet híján nem fog tudni maga sem bocsánatot kérni, ha pedig nem fogadják soha a megbánását – „nekem nem kell a bocsánatod, hagyjál!” -, és öngólt lő minden egyes próbálkozásával, nem fogja és nem tudja beépíteni bocsánatkérő szótárába sem.  Minek, mikor se funkciója, se gyakorlati haszna nincs. Ami megtörtént, megtörtént, a dolgok megmásíthatatlanok, azokon egy bocsánattal kozmetikázni már nem lehet. Marad az agresszió, a kivagyiság, a hárítás és a mismásolás.

Pedig a bocsánatkérés megtanulható és van, nem elhanyagolható gyakorlati haszna is.

Például elejét vesszük a további vitának, a nagymellény helyett alázatról és udvariasságról állítunk ki tanúsítványt (lásd: egyenrangúnak tekintjük a partnert), így valószínűleg szimpatikusabbak leszünk, és a megbízhatósági faktor sem elhanyagolható. Vigyázzunk, az önérzet és az alázat mezsgyéje nagyon vékony, könnyen átszakadhat, mej lavinát indíthat el. Ez a férjem bölcs mondása és ezt én is nagyon megtanultam! Bölcsebb és higgadtabb ember benyomását kelti, sőt az is, aki rendelkezik kellő önkritikával és önismerettel ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a tévedéseivel, és képes vállalni értük a felelősséget. Tegyük is hozzá gyorsan: bocsánatot kérni tudni kell!!!!

A felfuvalkodott, csak szőrmentén odabökött, sértődött elnézések sosem érnek célba

Értelemszerűen, mivel a gondolatainkkal ellentétes tartalmat fogalmazunk meg, a hiteltelenséget pedig képtelenség leplezni (nem is törekszünk rá, hiszen a cél ilyenkor a legkevésbé sem az, hogy autentikus megbánónak tűnjünk, a durcás bocsánatok csak arra jók, hogy saját sértettségünkre hulljon még több a reflektorból). Magyarán ha elnézést kérünk, az jöjjön belülről, és tényleges megbánást takarjon, különben a fene megette az egész mártírkodást, és többet ártunk vele, mint egy kiadós kiabálással. Engem sem tud semmi úgy elszomorítani mikor valaki tudja, hogy hibázott  nagy nehezen odaböki  „bocsi hibáztam” és rögtön utána teszi a „DE” szócskát, majd hosszas magyarázkodásba kezd. Ilyenkor legszívesebben sírva fakadnál, a tehetetlenség kínos helyzetében találod magad, legszivesebben elfutnál vagy éppen meg is teszed és úgy érzed szíveden egy új seb keletkezett! 💔

Bocsánatot fogadni is tudni kell!

Ha pedig tőlünk kérnek elnézést, ne a piedesztálról szálljunk le ahhoz, hogy fogadjuk. Kevés dühítőbb van annál, mikor a bocsánatunk falakba és még nagyobb pöffeszkedésbe ütközik, és mindössze a másik egóját simogatjuk vele. A fentebb már megpendített visszautasítás a legkegyetlenebb erről a palettáról, és bár tény, hogy egy-egy pardon nem old meg mindent, de nem értékelni az igyekezetet tán súlyosabb sértés, mintha elmarad a bűnbánás.

Hiteltelenül fogadni ugyanolyan álszent, mint mondani, és a más bocsánatán hízni a legkevésbé konstruktív eljárás. Csak a fordulat kedvéért nem kell odavetni, hogy “nem történt semmi” – inkább nyissunk új topikot, és diskuráljunk arról, innen merre tovább.

Keményebb dió a megbocsátás, mint általában hisszük, és többnyire nem csípőből jön, de megéri izzadni vele. Oda és vissza is. Bocsánatot kérni és fogadni is tudni kell! 

Ahogy egy régi kínai közmondás tartja: „Ha meghajolsz, hajolj meg jó mélyen!”

Szeretettel

Szabó Marianna