May. 22, 2019

Szinte minden szülő odaadná az életét a gyerekéért - Szeretet amilyen csak egy van

Mindenkinek, akinek édesanyja és édesapja van, becsüljük meg őket!

 

A szeretetnek sokféle arca van. Úgy érzem, a szeretet fajtái közül a legvégletesebbet és legszenvedélyesebbet, a szerelmet becsüljük legjobban. Ez képes a legtöbbet kihozni belőlünk vagy legjobban kifordítani önmagunkból, így ez a legnagyobb erő. A szerelem mindent visz.

Pedig vannak a szeretetnek kevésbé látványos, de nem kevésbé mély és erős fajtái. Ám ezeket sokszor természetesnek vesszük. Azt, hogy anyánk szeret vagy apánk szeret, hiszen ők a szüleink. Pont azt a fajta szeretetet nem becsüljük eléggé, ami nem pusztít, hanem épít, és mindig támogat, mindig erőt ad nekünk.

Szeretet, ami alanyi jogon jár neked, bármilyen vagy, és bármit is teszel!

Robert Browning írja egy versében:

"Kihűl a láng, 
helyt ad gyűlöletnek, 
egy életen át 
csak a szülők szeretnek."

Ebben a négy sorban minden benne van. Benne van a mulandóság, amitől a szerelem fájdalmas, és benne van az a hajlamunk, hogy gyűlöljünk, ha szeretni fáj. De egy szülő soha nem gyűlöli a gyermekét.

A szülői szeretet valami egészen különleges dolog. Feltétlen és megbocsátó. A szülő akkor is szereti a gyerekét, ha az gyilkolt, sőt: akár gyilkolna is, hogy megvédje a gyerekét. A gyermekünk védelme az egyik legerősebb ösztönünk, ami minden mást felülír.

A legtöbb emberi kapcsolatban sok elvárással találkozunk.

A barátaid például azért szeretnek, mert valamilyen vagy. Tegyük fel, intelligens, jó beszélgetőpartner. Ha buta lennél, vajon most ők lennének körülötted? A szüleid azok, akik akkor is melletted lennének. Mert a szülő még a buta gyerekét, sőt, az értelmi fogyatékos gyerekét is szereti. Ez az egyetlen fajta szeretet, amit mindenképpen megkapunk, tényleg lehetünk bármilyenek.

Az apai, anyai szeretet nem követel, csak ad. Elfogadóbb a szerelemnél, elfogadóbb a barátságnál: a legnemesebb érzés, amivel valakit szeretni lehet.

Amikor nem vagyunk tudatában, hogy kincset birtoklunk!

Van pár ismerősöm, akik haragban vannak a szüleikkel. Tény, a szülők sem tökéletesek. Gyereket nevelni nem egyszerű dolog, így ők is hibáznak. De attól még szeretnek, és fáj nekik, ha a gyerekeik haragot tartanak. Mi, fiatalok, amúgy is könnyen tartunk haragot.

A fiatalság egyfajta páncélt jelent a lelkünkön: nem érzékenyülünk el olyan könnyen, és ha megbántanak, egyszerűen hátat fordítunk. Az időskor sokkal sebezhetőbbé teszi az embert: nosztalgikussá, merengővé, lelkileg-érzelmileg védtelenebbé.

Ha megöregszel, te is érzékenyebb leszel, és jobban fogod keresni az emberi kötelékeket. Azokat a kapcsokat, amelyek segítettek, idáig eljuttattak, megtartottak. Gyökereket, családi hagyományokat, emlékeket. A gyerekkorod is élőbbé válik, és hiányozni fognak a szülők, akik már rég elmentek. Ha lelkileg elgyengülsz, sokkal mélyebben átéled majd a szeretetet, mint most, amikor még fiatal és erős vagy. De aki meghalt, azt már nem támaszthatod fel.

Megtapasztalod majd, hogy egy idős embernek egyetlen megtartó kapocs maradt az életében: a gyereke. Te is az vagy a Te szüleidnek.

Élet, amit nem kértünk, szeretet, amiért nem harcoltunk!

Sem az életet, sem a szeretetet nem kértük a szüleinktől. Ezeket csak úgy ránk testálták, ezért nem érezzük, hogy hálával tartozunk érte. És míg a világon mindenki más szeretetéért megharcolunk, a szüleinktől elvárjuk, hogy önzetlenül adják, akkor is, ha mi a sárba tapossuk. Aztán egy nap nekünk is lesz gyerekünk, és méltatlankodva látjuk, hogy a mi szeretetünk is ugyanerre a sorsra jut...

Lehet, hogy vannak sérelmeid a gyerekkorodból. Talán nem kaptál meg mindent, amit meg kellett volna kapnod. De a gyereknevelés nem egyszerű dolog. Lehet, hogy te is hibázol majd, és a te gyereked is haragudni fog...

Ha egy kicsit előbb szerezhetnénk meg azt a bölcsességet, amely idős korunkra jön meg, akkor nagylelkűek lennénk a szüleinkkel. A felnőtt gyereket már senki sem ,,kényszeríti", hogy törődjön a szüleivel. Csináljuk a magunk dolgát, éljük az életünket, és nem áll módunkban annyi törődést visszaadni a szüleinknek, amennyit mi kaptunk tőlük, amikor gyerekek voltunk. Pedig az ő szeretetüknek köszönhetjük, hogy élünk, ember lett belőlünk, tudjuk a dolgok értékét, és ők azok, akikre, bármi is történik, mindig számíthatunk.

"Egy gyermekért azt adjuk, ami mindennél drágább ezen a földön: a szeretetünket, az életünket."

Életfestők